SALGÓTARJÁN modern városközpontjának legismertebb része – a Karancs Szálló, a Művelődési Ház és a Pécskő Üzletház épületegyüttese – az 1960-as évtized folyamán épült fel. Ez a városépítészeti együttes a hetvenes években valóságos zarándokhelye volt az építészhallgatóknak, és az államszocializmus időszaka alatt külföldi delegációknak is sokszor mutogatták mint egy mintaváros központját.
Kevésbé közismert, de építészetileg legalább ilyen értékes a salgótarjáni belvárosnak a 60-as éveket megelőző, és kiváltképp az azt követő időszakban megépült része, amely úttörő formanyelvével és minőségi anyaghasználatával a korszak nyugat-európai építészetével is felveheti a versenyt.
Salgótarján új városközpontjának első jelentős köztere a mai December 8. tér, amely az 1950-es években nyerte el mai arculatát. A tér teljes keleti oldalát a város legnagyobb középülete, a Megyeháza foglalja el.
A tervező, az egyedi hangvételű Németh Pál e korban szokatlanul eklektikus, heterogén tömegekből összeépített házat álmodott meg a Nógrád Megyei Tanács új székházának (1950-53). Mindazonáltal az épületegyüttes mozgalmas térfalat ad a Rákóczi út keleti oldalának, hátraugró tömege szépen leköveti a tér túloldalán lévő beépítés sarkait.
(Régi kép forrása: tarjanikepek.hu)
Az épület visszahúzott fő tömegéből aszimmetrikusan előreugró öt ablaktengelyes rizalit jelöli ki egyértelműen a bejáratot. Az épület tetején végigfutó díszítés talán a felvidéki bányavárosok reneszánsz pártázatait idézi meg.
Az épület igazi különlegessége a tömb északi oldalán helyet kapott tanácstermi szárny: a lecsapott sarkú téglatest alakú tömeget talán egy a török korból ránk maradt középület ihlette.
Szokatlan nyílásairól nehéz eldönteni, vajon a középkorra vagy a romantikára utal vissza…
A vezetői szárny oldalára egy hatalmas, 72 m²-es szocreál relief került, amit a Képzőművészeti Alap szobrászai, Boda Gábor, Ispánki József, Kiss János és Kiss Kovács Gyula faragtak a helyszínen.
Az épületszárnyat Németh Pál még jobbára modernista stílusban álmodta meg, még az 1940-es és 50-es évek fordulóján, a dombormű csak „ráaggatott” díszítés: utólagos homlokzati áttervezés történt. A szocializmus győzelmét dicsőítő óriási relief érdekes viszonyban van a Megyeháza előtt álló, nemrég felavatott kőkereszttel.
A súlyosabb, nyerskővel burkolt és a színesre vakolt tömegek, a sorolt négyzetes és a téglány nyílások furcsa kontrasztban vannak egymással.
A vezetői szárny végfalát a tanácstermi szárnyéhoz hasonlóan hosszúkás ötszög alakú ablakok zárják le. Ez a traktus épp a dombormű mögött van, így ha már a szocializmust építő kőfigurákon át nem jöhetett be fény a házba, szükség volt itt pótlólag két szint magas megnyitásokat adni…
A szocreál korlátos franciaerkélyek elé az idők során füstüveg árnyékolók kerültek.
A Megyeháza mellett a Meredek utca és folytatása, a Szerpentin út vezet fel a domboldalba, ahol két- háromemeletes, magastetős modernista épültekből álló lakótelep jött létre az 50-es években, még jóval a városközpont elkészülte előtt.
Az aszimmetrikus, magastetős, jó léptékű tömegek kellemes légtérarányokat kölcsönöznek a hegyoldalban kanyargó utcáknak.
A lejtős terepen kevéssé zavaró a típusházak egymásutánisága.
Szépen sorakoznak az emberi arányú házak a lejtős terepen. A magastetős oromzat is összhangban van a középtengelyből jó érzékkel félrehúzott, műkő keretezésű ablakokkal.
A Meredek utca házai alatt szocreál lakóházak állnak a Rákóczi út mentén.
Az utca végén két, a városképet meghatározó torony is beúszik a képbe: a 18. századi plébániatemplomé és az 1970-es évekből való garzonházaké.
Az ókori motívumokat felvonultató nyíláskeretezés itt is jellegzetes eleme a korszaknak.
A Rákóczi út nyugati oldalán Finta József ún. Csillagházai sorakoznak (1969–72), amelyek már az új főtér átadását követően épültek.
A nagyméretű teraszok, a finom bevágással egymástól szinte ellebegtetett szintek kellemes arányú homlokzatot – és jó lakókörnyezetet – eredményeztek.
Ennek a háznak a „Csilagházak” hátsó traktusához való kapcsolata viszont nem sikerült túl jól: néhány ablak ugyanis erre a remek légtérarányú sikátorra nyílik.
A Csillagházak elől már feltárul a városközpont déli fele, jobb kéz felől a támfal tetején a középkori eredetű római katolikus templom, az egyetlen jelentős történeti épület a Salgótarján régi belvárosából, amely átmentődött az utókornak. Azonban mégsem ez a város egyetlen műemlék épülete.
Ha a látszóbeton támfal oldalában lévő lépcsőn felsétálunk a templom előtti teraszra, megpillanthatunk egy kortárs műemléket is: a múzeum épületét. Magyar Géza tervezte, csakúgy, mint vele egy együttest alkotó mozit és városházát. (Régi kép forrása: Granasztói Pál: Szép magyar városok egy építész szemével)
A városháza és a múzeum szinte már az űrkorszakot hozta ide Salgótarjánba, szokatlan, kísérletező formaviláguknak köszönhetően későmodern építészetünk legsikerültebb alkotásai közé tartoznak.
A Városháza (1985) homlokzatának legfontosabb elemei a sarkokon lendületesen átforduló mellvédsávok, amelyek minden irányból felismerhetővé teszik ezt a jellegzetes épületet. Az izgalmas tömegalakítás miatt azonban az épület kimondottan kétarcúra sikerült: míg a múzeumot körülölelő oldal játékosan ki-be ugró hátsó frontjával változatos tömeget alkot…
… addig a vasút felől egy egyetlen hatalmas kockának tűnik. Akárhogy nézzük, Nyugat-Németországban vagy Skandináviában is megépülhetett volna…
A szalagként körbefutó, vízszintesen strukturált betonelemek nagyon jó minőségűek: több mint 40 év után is remek állapotban vannak.
A Városháza oldalában induló tereplépcső visz fel a Dornyai Béla Múzeum főbejáratához (Magyar Géza, 1980). Az épület központi közlekedő magjához három lekerekített sarkú, lábakon álló tömeg csatlakozik, amelyekben a kiállítótermek kaptak helyet.
Az előreugró tömegek különlegessége, hogy teljesen ablaktalanok, homlokzatuk teljes felületét kis pirogránit elemekkel burkolták be. Ebbe a házba be is megyünk.
Az előtérből csigalépcsőn jutunk fel a bejárat feletti közlekedőre, az egyetlen felső szinti helyiségbe, amely oldalsó megvilágítást kapott.
A lépcsőház közepén fénykürtőként szolgáló megvilágítható üveghenger. (Hol vannak a halak…?)
A múzeum egyik – a képen éppen üres – kiállítótere. Négy térbeállított oszlop hordja a terheket, a köztük lévő rész üvegfödém. Ebben a teremben nincs is mesterséges világítás! (ami azért vet fel kérdéseket…)
Egy másik teremben egészen egyedi lámpák vannak…
… meglepő belenézni egy ilyenbe!
A múzeum szomszédságában áll a szintén pirogránit burkolatú Apolló mozi (ugyancsak Magyar Géza alkotása 1975-ból). Ritka az olyan városi mozi Magyarországon, amely még működik, de hát itt nincs is a városban multiplex, ami a vetélytársa lehetne! Az elmúlt években kívül-belül felújították, a környező közteret is szépen leburkolták, rendezték.
Egy szép pirogránit homlokzatrészlet az Apolló Filmszínházról. Dicséretes, hogy bár csak a mozit újították fel, a lehullott burkolóelemeket a múzeumon is visszapótolták!
A mozi mellett törnek az égbe az első posztban már említett „garzonházak” (Magyar Géza, 1974) magas tömegei. Mint két óriási felkiáltójel, úgy jelölik ki Salgótarján központját.
Szinte felhőt karcolnak!
A toronypár tűzoltók lépcsőfutó versenyeinek is rendszeres helyszíne egyben.
A garzonházak egyszerű tömegükkel, letisztult homlokzatukkal ma is a városkép meghatározó elemei.
A garzonházak látképe a vasúton túlról, az autóbuszállomás felől nézve. (Régi kép: Fortepan / UVATERV)
Talán ez az egy (két) toronyház az országban, amelyik igazán jó helyre került. Vertikális tömegükkel szépen kiegészítik a város hosszan elnyúló sziluettjét.
A Kálváriadomb látképe a farmotoros Ikarusok korában és napjainkban. A buszállomás fűrészfogas tömegű fejépületére nemrég félnyeregtetős kis szintráépítések kerültek. A kevés sajnálatos példák egyike, ahol az eredeti modern épületet alapvetően eltorzították.
A vasútállomás oldalában is óhatatlanul elkezdték boncolgatni a modern építészet szigorú dogmáit. Kis csigalépcső, kerek oszlopok oszlopfőkkel, félkör alakú előtető random cégérekkel. Ráférne erre a házra egy kiadós rendrakás.
Visszatekintés a Rákóczi út felé a garzonházak mögül: érdekes kollázst láthatunk a salgótarjáni modern építészet különböző korszakaiból.
Erről a képről nem úgy tűnik, mintha egy megyeszékhely főpályaudvarához közelítenénk… pedig de! A teherforgalomra is használt külső pályaudvar a város déli részén létesült, itt a városközpontban csak egy megállóhely van, ami viszont aluljárókkal kapcsolódik a környező utcákhoz terekhez. Itt a vasútvonal végig töltésen halad, így nem vágja szét a belvárost: sok az átjárási lehetőség a városközpont keleti és nyugati fele között.
A városközpont nyugati részének házai a főtérről nézve. A rekonstrukció az eredeti tervek szerint a vasút túloldalán is folytatódott volna. Mire azonban a nyugati oldal beépítése következett volna, Salgótarján fejlődése kifulladt, így ezen az oldalon csak kis területen valósult meg a szanálás és az új beépítés, az is jobbára már a posztmodern idején.
Posztmodern tetőfelépítmények kavalkádja a vasúti megálló peronjáról nézve. Ilyen hangulatban találta Salgótarjánt a rendszerváltás.
A városrész talán legsikeresebb épülete Finta József könyvtárépülete jellegzetes gúlaformákkal és sárga acél-üveg felülvilágítókkal.
Búcsúzóul érdemes felmenni a Kálvária-dombra szétnézni. Nagyon szép innen a kilátás! A Karancs Szálló és a Művelődési ház szoborszerűsége is innen fentről érvényesül igazán.
A garzonházak peckesen pedig emelkednek a völgy kellős közepén, amelyben végeláthatatlanul kígyózik a város.
Retropolisz 
Hozzászólás