SALGÓTARJÁN kitüntetett helyet foglal el a magyar városok között: egyetlen közepes nagyságú városunk, amelynek új központját a régi belváros helyén, az épületállomány fokozatos cseréjével építették fel. Évtizedek alatt, előrelátó tervezés és nagyszerű építészek közös munkájának eredményeképpen alakult ki az új belváros, amelynek építészeti minőség tekintetében hazánkban kiemelkedően magas színvonaláért Salgótarján már 1968-ban Hild-díjat kapott, elsőként városaink közül.
Salgótarján a XIX. századig falusias település volt, és csak a bányászatnak és a vaskohászatnak köszönhetően indult rohamos fejlődésnek. A Budapest – Hatvan – Losonc útirányú Magyar Északi Vasút hamar bekapcsolta az ország vérkeringésébe, hamarosan Magyarország egyik legfontosabb nehézipari központja lett. 1922-ben városi címet kapott, az ipari termelés spektruma tovább bővült, a gépgyártás és az üveggyártás szerepe is megnövekedett. Az 1950-es megyerendezéskor – szimbolikus döntéssel – a munkásváros Salgótarján lett Nógrád megye új székhelye a polgárváros Balassagyarmat helyett, jóllehet a város a megyén belül meglehetősen excentrikus pozícióban, annak északkeleti sarkában fekszik.
A Tarján-patak szűk völgyében mintegy 12 km hosszan nyújtózó várostest több helyen – így épp a központnál is – mindössze 500 méter széles. Ennek köszönhetően a várost átszelő közúti és vasúti forgalom teljes egészében a központon kénytelen átpréselődni. A belvárosban jobbára egészségtelen, földszintes-egyemeletes épületek álltak, ezek között kanyargott a főútvonalat is átvezető szűk Rákóczi út, a város főutcája. Ez az állapot idővel tarthatatlan helyzetnek bizonyult, és gátjává vált a Salgótarján nagyarányú fejlődésének.
A második világháború utáni első építkezések – elsősorban munkástelepek – a városközponttól északra és délre lévő szabad területeken, valamint a központ fölé magasodó domboldalakon épültek fel. Ezek a fejlesztések ugyan csökkentették a nagyarányú népességbeáramlás következtében kritikus szintet elérő lakáséhséget, de a központ szűkösségét tovább erősítették. Ezek a körülmények még inkább indokolták, hogy a meglévő – jobbára értéktelen – épületállomány lebontása árán egy új, reprezentatív városközpont épüljön.
“Ritkán nyílik alkalom arra, hogy építészeink egy-egy jelentősebb település központját megalkossák”, s ezzel módjuk legyen a városélet kiemelkedő funkciói számára méltó keretet találni.” írja emelkedetten Pogány Frigyes Salgótarján új városközpontja című monográfiájában (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1979). És valóban, egyszeri alkalom volt ez városaink történetében, amellyel szerencsére éltek is a tervezők.
Az ország egyik legklasszikusabb munkástelepülésének újjászületése kivételezett státuszt kapott. A cél érdekében pedig az engedélyező hatóságok, a városi és megyei párt- és tanácsvezetőség a szokásosnál jóval kevesebb akadályt gördített a folyamatok útjába. A 60-as, de főleg az 70-es évektől egyre inkább a gazdasági hatékonyság miatt bevezetett típustervek alkalmazása került előtérbe, sokszor csak ezek adaptálása volt az építész feladata még középületek esetén is. Azonban itt Salgótarjánban, mivel a városközpont újjáépítése propagandacélokat is szolgált, a tervezők legtöbbször megkapták a lehetőséget, hogy szabadon kísérletezzenek.
A salgótarjáni városközpont-rekonstrukció az 1960-as években a fórumszerű főtér kialakításával kezdődött, az első ütemben itt épültek fel az város legfontosabb új középületei. Érdemes tehát városnézést is itt kezdeni.
A városközpontot átszelő Hatvan–Somoskőújfalu vasútvonal közvetlenül a Fő tér mellett halad át, ahol megállóhelyet alakítottak ki. A vonatról leszállva a peronról már ez az izgalmas látvány fogadja a látogatót.
1961-re készült el Salgótarján általános rendezési terve Korompay Andor munkájának köszönhetően, amely már meghatározta a városközpont megújításának volumenét, konkrétumokat azonban még nem nagyon tartalmazott. A város egyik reprezentatív középületének, a Karancs Szállónak a tervezésével Jánossy Györgyöt bízták meg, aki – lényegében önszorgalomból – tanulmánytervet készített a szálloda közvetlen környezetének, a szűkebben vett városközpontnak a rendezésére is (1959–1963). Akkoriban még ritkaságszámba ment az ilyen önmagán túlmutató gondolkodás. Ugyanakkor szerencsés módon a Fő tér egyes épületeinek építész tervezői jól ismerték egymást, és elfogadták, hogy ez a tanulmányterv alapja legyen a közös munkának, ami a ma is látható harmonikus épületegyüttest eredményezte.
A több lépcsőben megvalósuló városközpont-átépítés kimondottan komplex feladatnak ígérkezett, hiszen úgy kellett már az első ütemben is befejezettséget, harmóniát sugárzó egészet alkotniuk a tervezőknek, hogy azt később szervesen tovább is lehessen építeni. Ez nem volt egyszerű feladat, hiszen következő évtizedekben még több fontos középületet és számtalan lakást kellett a centrum területén építészeti egységbe foglalni.
A 11 emeletes Karancs Szálló robusztus, szikár tömege volt az első hírnöke az új korszaknak. Ma is minden irányból hangsúlyos, uralkodó eleme a Fő tér látványának. (Régi kép: Fortepan, Bauer Sándor, 1964)
A szállodaépületben 84 kétágyas, fürdőszobás szoba, étterem, eszpresszó, cukrászda kapott helyet. Ma sajnos elhagyatottan áll. Kérdés, hogy volt-e egyáltalán bármikor tömve olyan szállóvendégekkel, akik tárgyalásra, üzemlátogatásra érkeztek a virágzó iparváros Salgótarjánba. A rendszerváltást követő elkerülhetetlen bezárás óta – hiába övezi a várost páratlan természeti környezet és sok festői várrom – még nem fedezték fel maguknak az épületet a befektetők.
A méltatlanul elhanyagolt ház hasznosítására számos öltet felmerült a közelmúltban, több javaslat diákszállót, garzonlakást tervezett kialakítani az épületben, mindebből azonban máig semmi sem valósult meg.
A plasztikus, látványos betonfalak addig is szépen sütkéreznek a tavaszi napfényben, akárcsak 40 évvel ezelőtt. Ez a kemény, szigorú építészeti formavilág elsőre bizonyára idegenül és szokatlanul hatott a megyeszékhelyre ellátogató, szelíd, dimbes-dombos palóc tájhoz és a balassagyarmati eklektikus polgári középületekhez szokott nógrádi szemnek. Ugyanakkor a beton bütüfal anyagszerűsége, letisztultsága, strukturáltsága és a nyílások szigorú ritmusa jól passzol egy iparváros karakteréhez. (Régi képek: Pogány Frigyes: Salgótarján új városközpontja)
A dél felé néző bejárati előtető mintha kinyújtott karként invitálná a téren bámészkodókat befelé. Nem sok sikerrel, igaz, jelenleg nincs is miért közelebb menni.
A földszinti élő funkciók teljes hiánya miatt hiába újították fel a Fő tér egészét, a szálloda előtti sávban még egy ilyen napsütéses tavaszi délelőttön is alig van élet a bejárat előtt.
A Fő teret a Rákóczi út kétszer két sávos aszfaltcsíkja két körülbelül egyenlő nagyságú részre osztja. Mindkét felét felújították a közelmúltban, de sajnos nem egységes koncepció szerint. Míg a keleti rész többnyire burkolt felületeket kapott, addig a nyugati felén főtéri kontextusban nehezen értelmezhető sziklakerteket és kiemelt növénykazettákat is kialakítottak.
Ennek ellenére mégis a nyugati oldalon nagyobb a nyüzsgés, mivel ott az üzemelő földszinti funkcióknak – posta, biztosítók, vasútállomás, butikok, kisboltok – köszönhetően mindig sok a járókelő. Egy szép napsütéses vasárnap szerencsére a dísztér is megtelik sétáló, bámészkodó salgótarjániakkal.
A főtér látványának másik hangsúlyos eleme a Szrogh György tervezte József Attila Művelődési Ház (1962–1966). Előreugró lapos kubusa szép egyensúlyban van a Karancs Szálló vertikális tömegével. A szálloda már állt, mikor a Művelődési Ház végleges tervei elkészültek, a két tervező pedig jól ismerte és tisztelte egymást Ennek is köszönhető, hogy jól sikerült az alkalmazkodás a korábban elkészült toronyépülethez. (Régi kép: Fortepan, Balázs Lajos, 1976)
A Művelődési Ház konzolosan előreugró tömege a hatalmas üvegfelülettel és az ellebegtetett zárófödémmel ünnepélyességet sugároz. Üveghomlokzatán egykor Lenin arcképe volt látható, ma egy másik jeles évforduló kapcsán a város környékének szülöttéé, Zenthe Ferencé. Bár ez utóbbi szerencsésebb üzenetet hordoz, esztétikája hagy némi kivánni valót maga után. A sok felirat, matrica, fényreklám nagyon zavaróan hat, de alapjában véve mégsem tudják elrondítani ezt a jól eltalált, harmonikus összképet.
Az emeleti függönyfal mögött a színházterem előcsarnoka kapott helyet, ahol az üvegen át rögtön a város látványa fogadja az előadásról kilépő nézőt.
Időközben felépültek a háttérben a domboldalon a tízemeletes pontházak is, amik jól kiegészítik a látványt.
(Régi kép forrása: Pogány Frigyes: Salgótarján új városközpontja)
A főhomlokzat előtt ma is Somogyi József “Felszabadulás” című kompozíciója áll, látszólag senkit nem zavar, akárcsak a tér túloldalán a “Fegyvert fogó munkás” című, a tanácsköztársaságot éltető emlékmű.
A tér képébe végfalával betüremkedik a modern Salgótarján legtermékenyebb építészének, Magyar Gézának a kilencemeletes beton “erkélyháza” (1963-1965). Több is épült ezekből a – lakóházakból a városközpontban, de csak ez az egy tartozik hozzá szorosan a Fő tér látványához. Hátrahúzott, visszafogott tömegével nem akar konkurálni a Karancs Szállóval, mégis határozott, nagyvárosias térfalat ad.
A két kilencemeletes szerencsésen keretezi a tér déli szélét alkotó lépcsőzetes tömegű üzletházat. A lakóépületekben két-, háromszobás és garzonlakások egyformán találhatók. A heterogén lakásállománynak és a jó elrendezésnek köszönhetően kedvelt, minőségi lakókörnyezetet kínálnak.
A konzolos erkélykialakítás miatt itt szerencsére elmaradtak a betonépületeinket országszerte elcsúfító, barkácsolt loggiabeépítések.
Délutáni súrolófényben szépen kimunkált textúrának hat az erkélykonzolok feszes ritmusa.
Az építész, Magyar Géza a sávházak legproblematikusabb részletét, a végfalkialakítást is ügyesen oldotta meg: a bütün megjelenő szintmagas betonpanel-mezők ugyan továbbviszik az épület körbefutó födémsávos tagolását, de a jól eltalált ritmusú függőleges osztások könnyeddé teszik a hatalmas felületeket.
A házak előtti közterület is újjáépült a főtér rekonstrukciója kapcsán. A terepet összehangolták az épület földszintjével, ezzel lehetővé tették az összes lakás akadálymentes megközelítését. A feltöltött terepnek köszönhetően a földszinten üzlethelyiségeket alakíthattak ki, ezáltal élettelibbé válhatott a főtérnek az üzletház és a kilencemeletes közötti elkeskenyedő sávja.
A Fő tér déli horizontján ugyancsak Magyar Géza ikertoronyházai zárják a látómezőt, amelyeket második sétánk alkalmával nézünk meg majd tüzetesebben. A tér látványához szorosan hozzákapcsolódik három kereskedelmi létesítmény, a Pécskő Üzletház, az egykori Bútoráruház (tervezője: Asztalos Béla) és az egykori Centrum Áruház. (Régi kép forrása: Fortepan / Magyar Rendőr)
A Centrum Áruház a tér legelső modern épülete volt, még az 50-es évek elején létesült, a szocreált megelőző modernista stílusban. Homlokzatának jellegzetes részlete a tömör betonfalat áttörő néhány kis ablak, ahol a legtrendibb (?) divatot reklámozni hivatott figurák bámulják a Rákóczi út forgatagát.
A Pécskő Üzletház, Finta József alkotása a Fő téret délről szegélyezi (1967–69). Észak felé lelépcsőző tömegével szépen előkészíti a tér feltárulását és segíti a Karancs Szálló vertikális tömjének érvényesülését.
Az üzletháznak már készen volt a kiviteli terve, mikor Finta József átvette a tervezést, és a városvezetés kérésére teljesen új tervet készített. A időszűke miatt rohamtempóban kellett végezni a rajzolást, így a típusterv alóli felmentést is csak az átadóünnepségen utólag írta alá a szalagot átvágó építésügyi miniszter. Ennyire kivételezett helyzetben volt ekkoriban Salgótarján…
(Bedecs-Varga Éva: Beszélgetés Finta Józseffel a Lakótervről és a salgótarjáni Pécskő Áruházról – in: Építészet és idő / BME DLA Tanulmánykötet 2016 / 2017)
(Régi kép forrása: Pogány Frigyes: Salgótarján új városközpontja)
Finta József nem egy klasszikus áruházat, hanem egy mai értelemben vett soküzletes üzletházat tervezett, e tekintetben az épület messze megelőzte a korát. A fő közlekedő szintet az emeleten alakította ki, ahol élénkebb forgalmú zónák és nyugodtabb zugok egyaránt kialakultak. Ez utóbbiakat a rendszerváltás után veszélyes bugyrokká váltak, így lezárták őket. Ezzel az áruház térstruktúrája elvesztette eredeti jellegét.
A Pécskő Áruház a névadó Pécskő út sarkáról. (Régi kép forrása: Salgótarján – Nógrád megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1980)
Az üzletház betonfalának lazacszínű lazúrja újkeletű, de kellemes látvány. A lapos tömegeket cementrabitz lamellák zárják, ezek súrolófényben érvényesülnek a legjobban. Háttérben a kálváriadomb.
A Pécskő Áruház és a lakóházak között egyre szélesedő sávon jutunk vissza a Főtérre. Az egyre kiteljesedő látványt végig a sétány tengelyében álló Karancs Szálló uralja.
A Fő tér nyugati felét az egykori Irodaház lapos tömege zárja le (építész: Hont Róbert). Ma több vállalkozás, takarékszövetkezet, biztosítótársaság irodája kapott benne helyet. A funkcionálisan szétdarabolt épület sok kis új előlépcsőt és bejáratot, na meg kerek és négyszögletű előtetőket is kapott a tér felől. (Régi kép: Fortepan)
A Karancs Szálló mögött Magyar Géza kilencemeletes lakóházainak újabb példányai között széles nagy lepényként terül el az egykori ABC- és szolgáltatóház. A privatizáción kívül sok minden nem változott 40 év alatt, igaz, időközben szépen megnőttek a fák! Külön felhívnánk a figyelmet az ABC felirat felett látható nagyméretű logóra.
(Régi kép forrása: Fortepan / Balázs Lajos)
Az Arany János út a Főtér feletti pontházakkal teleszórt domboldal forgalmát vezeti le a Rákóczi útra. A Rákóczi út és a vasút közötti vegyes területen századfordulós, modern és posztmodern épületek láthatók vegyesen, éles kontrasztban állnak a főút keleti oldalának letisztult építészeti arculatával. (Régi kép: Fortepan / VÁTI / Lechner Tudásközpont)
A Főtér mögötti domboldalra felkapaszkodva nagyszerű kilátásban lehet részünk: a kilencemeletes sáv- és a tízemeletes pontházak között idelátszik a Börzsöny és a Mátra közötti hegyvidék legmagasabb pontja, a 729 méter magas Karancs is. Kevés városunk központjának van ennyire a tőszomszédságában a természet!
A látványt nagyban rontja, hogy a tízemeletes házak nyílászáróinak cseréjekor nemhogy a típusban, de a színben sem sikerült megegyezniük a tulajdonosoknak. Kár, mert a betonházak arányos tömegét jól tagolták a sötétbarna színű ablaksávok.
A főtér felett elhaladó gyalogútról visszanézve új szögből láthatjuk a Karancs Szálló és a Művelődési Ház kiegyensúlyozott kompozícióját. Innen szépen érvényesül a kultúrház oldalhomlokzata is, amelyet a lebegő tető alatti árnyékfúgasáv, valamint az aszimmetrikus elrendezésű ablakfelületek tesznek egyedivé.
(Régi kép forrása: Pogány Frigyes: Salgótarján új városközpontja)
A domboldalban Magyar Géza gimnáziumépülete (1964) simul bele szépen a lejtős terepbe. Letisztult alaprajzi rendszere, szép tömegarányai és strukturált betonfelületei miatt egyike a tervező legsikerültebb épületeinek. Napfényes tantermeiből szép kilátás nyílik a városközpontra.
A dombról dél felé szép tereplépcső vezet le a völgybe. Nemrég felújították, közvilágítást kapott, szép, rendezett park övezi.
Visszatekintés a völgyből a Bolyai Gimnázium felé 1968-ban és 50 évvel később. Belakta a domboldalt a természet. (Régi kép: Fortepan / Lechner Tudásközpont)
A völgyben húzódó Pécskő utcában az Óbudai Kísérleti lakótelepről ismerős nyolcemeletes pontházak sorakoznak, szám szerint öt darab.
A típusterv építésze Dul Dezső volt, aki ezzel az épülettel megnyerte az 1960-as Országos Középmagas Lakóház pályázatot. (Branczik Márta – Keller Márkus: Korszerű lakás – az óbudai kísérlet 1960). Ezek voltak Salgótarján első lakóházai, ahol felvonó is létesült.
A Pécskő úttól délre három észak-déli tájolású kilencemeletes sávház sorakozik egymás mellett. Közöttük jó rálátás nyílik az ikertoronyházakra.
Itt Salgótarjánban alig tapasztalható meg az a városainkban gyakori kontraszt, amikor is egy határozottan nagyvárosias építészeti elem a kisvárosias – sok esetben provinciális – múlttal találkozik: itt ugyanis a régi nyomtalanul eltűnt, a modern beépítés szinte csak a természettel határos.
Hasonlóan fogalmazott Granasztói Pál is, amikor könyvében Salgótarján szerepét, jelentőségét kereste a magyar városépítésztben: “Salgótarján változatossága mellett is egységes város, és hasonlóan a múlt században felépült Szegedhez, szintén hatalmas építőakaratot jelenít meg városképeivel” (Granasztói Pál: Szép magyar városok egy építész szemével)
A kilencemeletesek között visszajutunk a Rákóczi útra, ahol az egész várostengelyen újra végigtekinthetünk. A háttérben a névadó Salgó vára őrködik szüntelenül a régi-új város felett.
Retropolisz 
Hozzászólás